Üzenem haza, az otthoni hegyeknek: Üzenem a földnek: csak teremjen, Üzenem az erdõnek, ne féljen, Üzenem a háznak, mely fölnevelt: |
Üzenem a háznak, mely fölnevelt: És üzenem régi barátaimnak, MARADNAK AZ IGAZAK ÉS A JÓK! |
Hontalanság hitvallása
Hontalan vagyok,
mert vallom, hogy a gondolat szabad,
mert hazám ott van a Kárpátok alatt
és népem a magyar.
Hontalan vagyok
mert hirdetem, hogy testvér minden ember
s hogy egymásra kell, leljen végre egyszer
mindenki, aki jót akar.
Hontalan vagyok
mert hiszek a jóban, igazban, szépben.
Minden vallásban és minden népben
és Istenben, kié a diadal.
Hontalan vagyok
de vallom rendületlenül, hogy Õ az út s az élet
és maradok ez úton, míg csak élek
töretlen hittel ember és magyar. LÁTHATÓ AZ ISTEN
Fûben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Õ benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.
De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nõtt.
Az csak olyankor látja õt,
mikor leszállni fél az álom:
Ítéletes, Zivataros,
villám-világos éjszakákon.
Egy pillanatra megvillant az értelem fénysugarában a gondolat,mint a pillangó
de te éppen másra figyeltél.Valaki beszélt,valamire vágytál,valami kínzott,vagy elfoglalt.
Ezérd tanuld meg,hogy gondolkozni nem is lehet elég figyelmesen.Nem élhetsz eléggé készenlétben,ha gondolkozni akarsz.Mert néha megvillan az a kis ötlet,mely nem éppen világraszóló:talán csak tetszetős,valami,amit érdemes óvatos újjakkal megragadni,gombostűre fűzni és üveg alá állítani,örökre:s ha nem figyelsz oda ,továbbrepül ez a szines semmiség,s nem tér vissza soha többé,s üresebb és szegényebb lesz a világ.Te csak figyelj,akármit beszélnek is körülötted.Figyelj a pillangóra,amint átlebeg az értelem fénysugarán,villogva,himbálva és táncolva,s ne légy soha lusta,fáradt vagy közömbös,kinyújtani utána a
kezed
Hej emberek! Markomban sűrű
fekete vérrel telt kupa!
Ezzel köszönt rátok egy rongyos,
világgá űzött árva kobzos
utolsó Koppány-unoka!
Borra nem telt. Így hát kupámat
megtöltöttem bús magyar vérrel.
Hozzátok szólok emberek!
Héj! testvéreim, emberek,
öt világrészen szerte-széjjel!
Ím alvadt vérrel telt kupámat
a rút világon végigöntöm
s magyar vér mellett, ahogy illik,
az újesztendőt ősi módra
zord táltos-szóval felköszöntöm!
Babonát mondok, szörnyű átkot!
Vad mágiát, mely megfogan:
megátkozom azt, ki vigad!
Ki bort iszik, asszonyt ölel,
békében él és boldogan!
Mert jaj, véres nép ma az én népem!
Ordas vadak tépik a testét!
S kik elfordulnak tőle, hogy ne lássák:
átok marja ki két szemük világát
s pusztuljanak, ha gyászát elfeledték!
Méreggé változzék a bor minden pohárban
és tébolyult sikollyá a kacaj!
És szörnyű vész és halálhörgés légyen
és minden földi otthon porrá égjen
és minden céda ember benne égjen,
ki tudni arról semmit sem akar:
hogy miként pusztul börtönében, kínban, vérben,
egy részvétlen világ közepében
magára hagyott népem, a magyar!
Csillagvirágok
Mikor a tavasz osztja csókjait,
S a zöld erdőkön napsugár ragyog,
Felébrednek a nedves pázsiton
Piciny, fehér kis földi csillagok...
A harmatcseppes rétek bársonyára
Fehéren hull ezer csillagvirág,
Felette lágyan elsuhog a szellő,
S az erdő szélén intenek a fák...
Volt egyszer egy csillag... fényes... ragyogó,
Ezüst sugártól tündökölt az ég,
Reggel is sokáig oltotta
Erős fényét a kékes messzeség...
Egyszer meglátott valahol
Egy sápadt fényű testvér csillagot...
De elvesztette... s keserves bánatában
A horizonton végig vágtatott...
Aztán széthullott... ezer kis vadvirágra,
S a földre hullva többé nem ragyog...
A tölgyfaerdők pázsit szőnyegén
Keresik azt a sápadt csillagot...
Verseim piciny csillagvirágok,
S én egy olyan hulló csillag vagyok,
Ezer darabra tépve lelkemet
Keresem azt a testvér csillagot...
Hangulatok
Halljátok-e? a kékes hegygerincen
felharsant már az őszi hallali.
Ugye, nem tudtok most csapongó szívvel
rügy-pattanó Napkeltét vallani?
Pedig a sárga lomb: az is virág,
és a halálban lappang már az élet,
mely összeomló múlt-romokból éled.
Higyjétek el: csak hangulat az élet.
Higyjétek el: a nyári arculat,
s az őszi fák borongó arculatja,
csak hangulat, és újabb hangulat.
S higyjétek el nekem,
hogy a halálban nincsen veszteség,
hogy a halál csak újabb fordulat:
mert minden hangulat egy élet,
és minden élet csak egy hangulat.
Wass Albert: Te és az Isten
Gondoltál-e már arra, hogy milyen csodálatos a világ?
Mennyire egész és mennyire tökéletes minden, amit nem az ember alkotott?
Nézz meg egy virágot! A legegyszerűbbet: nézz meg egy hóvirágot!
Honnan tudja meg bent a föld alatt, hogy odakint már elment a hó s az ágak könnyező rügyein cinkék hintáznak a napsütésben? Nincs telefonja, rádiója sincsen, mégis értesül arról, hogy mennyire haladt a világ a tavasszal. Hideg föld öleli még a gyökeret, de már megindulnak benne az élet nedvei és moccan a csíra. Felüti kis zöld fejét a nyirkos falevelek alól. Kinő a szár, utána futnak a levelek. Zöldek. A föld nedvei összetalálkoznak a napsugárral és zöldre festik a hajszálereket. Aztán kinyílik a szár, kifeslik a bimbó, előkacag a virág. Kacag. Szinte hallani lehet.
Nézd meg jól, milyen szép! Milyen szép és milyen tökéletes. Ember-művész nem alkotott még hozzá foghatót, csak másolt. Egy láthatatlan nagy művész keze dolgozik körülötted.
Néztél vízcseppet mikroszkóp alatt? Mennyi ezer élet nyüzsög benne. Egy egész világ. Minden vízcsepp egy világ. Minden világ egy vízcsepp. Önmagáért való zárt egész. A Te szemedben céltalan, mert nem vagy művész. Művész csak egy van ezen a világon, egyetlenegy, aki alkot. Napról-napra, percről-percre, mindig újat és mindig ugyanazt.
Nézd a fát! Nézd a hegyet! Nézd meg a folyót vagy a tengert! És gondold el, hány milliárd vízcsepp van benne, hány milliárd vízcseppbe zárt világ! És aztán gondolj a csillagokra! Azokra, amiket ismersz, és azokra, amiket nem ismerhetsz. Tiszta éjszakákon nézz föl az égboltra: olyan éppen, mint a vízcsepp a mikroszkóp alatt. Minden csillag egy élő valami és köztük a Tied, a Föld, talán a legkisebb. Gondold csak el, hány milliárd vízcsepp lehet még ezen az egyen kívül, amit ismersz.
És akkor gondolj szánalommal azokra, akik el akarják hitetni Veled, hogy nincs Isten.
Nincs, mert ez, vagy amaz így történt. Mert romokban fekszik a házad. Mert meghaltak sokan, akiket szerettél. Mert kevés a kenyér. Mert sok a nyomorúság. A világban, mondod, nincsen igazság. És a Te világodat érted alatta. A Te külön világodat, ezt az aszfaltos, vízvezetékes, órabéres és gyárkéményes világot. A nyakkendős, nyúlszőrkalapos, szénhiánnyal küzdő, műhelyszagú és paragrafusok közé zsúfolt világot. És elfelejted, hogy ezt a világot Te csináltad magadnak. Te és a többi emberek, és így egyedül ti vagytok felelősek mindazért, ami benne történik.
Istennek semmi köze a házakhoz és az órabérekhez, az általad feltalált bombákhoz és drótsövényekhez, semmi köze ahhoz, hogy kapsz-e nyugdíjat vagy sem és hogy meg tudsz-e élni abból a fizetésből, amit a többi emberek adnak Neked az önként magadra vállalt munkáért. Isten bele sem néz a számlakönyveidbe, nem törődik a gépeiddel és talán azt sem tudja, hogy létezik az egyik vízcsepp milliomodik porszemén egy úgynevezett társadalmi rendszer, amit mesterségesen fölépítettél magadnak és amivel most nem vagy megelégedve. Ő a csillagrendszerekkel és az ibolyák gyökerével törődik csupán.
Isten művész, aki megalkotta a világok milliárdjait és pillanatról pillanatra újakat alkot. Amit Ő alkotott, azért vállalja a felelősséget. Ott minden az Ő elgondolása szerint történik, tiszta és művészi törvények alapján. Ott nincsenek meglepetések és váratlan fordulatok. Nincs győzelme a gonosznak, mert nincs gonosz. Ezt a fogalmat az ember alkotta és emelte földöntúli alapzatra, hogy megbocsáthasson magának, ha ostobaságokat cselekszik. A sas nem gonosz, amikor lecsap a galambra. Fiainak viszi, hogy élhessenek. Művészi rendező keze igazította így a szerepeket, hogy ne szaporodhassanak el a galambok s ne egyék el az egerek elől a gabonát.
Az ember alkotott magának egy külön világot, a vízcseppen belül. Kiugrott a nagy együttesből, kivonta magát a művészi rendező keze alól, ácsolt magának külön színpadot, pingált magának külön díszleteket s maga osztja ki magának a szerepeket benne. Hát ne jajgasson, ha rosszul sikerül az előadás. Ha a kontár módon ácsolt kulisszák olykor rászakadnak és rozsdás szögekbe veri a fejét. Maga tette oda a szögeket.
Ha rosszul mennek tehát a dolgaid, ne csodálkozz. És főleg ne igyekezz Istenre hárítani a ballépések felelősségét. Szabad kezet kértél, s Ő, amennyire lehetett, szabad kezet adott. A lerombolt házakért, a drágaságért, a feketepiacért, a szénhiányért s azért, hogy pénz nélkül maradtál és vakarod a fejed: Ő igazán nem tehet. Talán nem is tud ezekről. Nem kíváncsi, hogy az Ő rendjén kívül, a sok milliárd vízcsepp közül az egyikben egy izgága kis moszatocska a maga önteltségéből mire végezte. Neki a hóvirágokra van gondja, meg a madarakra. A csillagokra és a fákra. Meg arra, hogy szüless és meghalj. És hogy a gyomrod - feltéve, ha mértéktelenségedben el nem rontottad - megeméssze az ételt, amit adsz neki. Nem felelős, ha szíved idő előtt megunja pumpálni a véredet, mert hanyagul és könnyelműen elrontottad felesleges izgalmakkal, amiket a magad bosszantására sikerrel kiagyaltál.
Egyáltalában: az Istennek hagyj békét saját világoddal kapcsolatban. Nem várhatod, hogy Ő menjen oda hozzád, ha magad voltál az, aki fölényes emberi elmédre hivatkozva hátat fordítottál Neki. Te kell fölkeressed Őt, ha vissza akarsz Hozzá térni. Könnyen megleled, ha igaz és tiszta benned a szándék. Ha nem sértett hiúságodat és csalódott önzésedet akarod Neki elpanaszolni, hanem egyszerűen csak látni akarod Őt s megnyugodni abban, hogy van.
Ott leled mindég, a műhelyében. A vízcseppben, amit számodra alkotott. Csak nyisd ki a szemedet jól.
Megtalálod a fűszálban, amikor éppen nő. A virágban, mikor a szirmait bontja. A pillangóban, ahogy szárnyra kél. Ott dolgozik. És ha elég tisztán és elég egyszerűen állasz meg előtte, levetve minden magadra aggatott bohóc-cicomát, amit társadalompolitikának, tudománynak vagy előítéletnek nevezel: akkor talán reád is néz. Talán még reád is mosolyog.
Mélységesmély, szelíd művész-szemével végigsimogat és azt mondja:
- Bizony látom, rossz bőrben vagy fiam. Ideje volt, hogy visszatérj közénk.
"A barátság oka nem lehet véletlen, sem az egymásra utaltság. Még kevésbé az azonos világnézeti beállítottság vagy politikai célkitűzés. A Wass Albert : Ébredj Magyar! Ébredj magyar!
Nemzetemet dúlta már tatár,
harácsolta török,
uralkodott fölötte osztrák,
lopta oláh, rabolta cseh.
Minden szomszédja irigyelte mégis,
mert keserû sorsa
istenfélõ nemzetté kovácsolta.
Becsület, tisztesség, emberszeretet
példaképe volt egy céda
Európa közepén!
Mivé lett mostő
Koldussá vált felszabadult honában,
züllött idegen eszmék napszámosa!
Megtagadva dicsõ õseit,
idegen rongyokba öltözve
árulja magát minden utcasarkon
dollárért, frankért, márkáért,
amit idegen gazdái odalöknek neki!
Hát magyar földön már nem maradt magyar
ki ráncba szedné
ezt az õsi portán tobzódó
sok-száz idegent?
Ébredj magyar!
Termõfölded másoknak terem!
Gonosz irányba sodor
ez a megveszekedett új történelem!
barátság oka egyedül a barátság maga. "